Szociálpolitikai Szemle 2017 • III. ÉVFOLYAM 3. SZÁM

Hívhatjuk azonban empátiának, szolidaritásnak, az igaz és tiszta élet utáni vágyódásnak is! A jó öreg Darwin egykoron végiggondolta ugyan az evolúció folyamatát, azt, hogy miképpen szellemül át a biológiai ösztönlény homo sapiensszé, de nem jutott messzebb a kiegyenesedve járó, gondolkodó és szerszámot készítő embernél. Ami pedig éppenséggel nem is kevés, még akkor sem, ha a tudomány újabb állása szerint az emberi működés ösztönvilága szinte teljesen megegyezik az állatvilág ösztönök szabályozta létezésével, mi több, a tudomány egyes művelői szerint még a társadalmi együttműködés mintázatai is megtalálhatók állati közösségekben. Ma már azt is tudjuk, milyen érzelmekre képesek az ember alatti lények, milyen haraggal és mekkora ragaszkodással, hűséggel képesek támadni vagy szolgálni az embert; mi több, szeretni is. Csakhogy a feltétlen szeretetre, a megbocsátásra berendezett életre mégiscsak és egyedül az ember képes; az, akit az Örökkévaló a saját képmására teremtett. Így lett az ember „majdnem Isten”, hiszen romboló és gonoszságra alkalmas hajlama ellenére csupán ő tud „előre kitervelt módon” is akár szeretni, azaz hivatást gyakorolni. Az ember igazi énje ebben az egyszer ösztönszerű, máskor meg tudatos szeretetben van, a szeretet tudásában. Csak a munkáját hivatásként megélő ember képes minden vad körülmény ellenére is szeretettel nézni a rábízottakra, a másik emberre.

Idei első tematikus számunk az őszinte gyerekszájakért, a hivatását szeretettel gyakorló emberek „elveszett” csemetéiről, a megtalálásukról, fölnevelésükről és az életre indító munkáról szól; az elveszett paradicsom újbóli megtalálásáról, azaz egy rendszerről, amely arra hivatott, hogy otthont találó és később otthont teremteni képes ember legyen a rájuk bízott gyermekből.

Komoly tanulmányt adunk közre a gyermekvédelmi szakellátás jelen viszonyairól, állapotáról, speciális szakmai, módszertani kérdéseiről. Megszólalnak a szakma „nagy öregjei” és fi atal munkatársai, akik ugyanerre a címre kandidálnak. Rápillanthatunk az emberi élet talán legtitokzatosabb korában, a kamaszkorban élők szülő-konfl iktusaira és azok oldásának kérdéseire, a szakmai kollégium újrafogalmazott feladatköreire, az észlelő- és jelzőrendszer problémáira, a krízisközpontok és félutasházak, valamint a kétszintű gyermekjóléti alapellátás kritikai értékelésére, a bántalmazások ügyére, tallózhatunk a Gyermekparlamentben elhangzottak izgalmas interjúi között, és egy sor módszertani megfontolást és ajánlást is magunkévá tehetünk. Rácsodálkozhatunk újra, hogy „a gyermeki száj pedig őszinte, főként, ha biztonságos és nyitott környezetben találja magát”.

Nos, ez az egyik legfontosabb dolog, amiért érdemes egy ilyen szakmai lapnak tematikus arcot formáznia. Versengő és oly gyakran képmutató világunkban mi is lehetne ennél lényegesebb? Biztonságos és nyitott környezet!

„Lisieux-i Szent Teréz, a karmelita szerzetesnő 1894 végén lelki számvetést tartott 6 éves szerzetesi életéről. Összehasonlította magát nagy, híres szentekkel, s megállapította: »köztük és köztem ugyanaz a különbség, mint az égbevesző hegycsúcs és a hitvány homokszem között«. Ettől kezdve nem akart naggyá válni, hanem minden időben, minden helyen, minden körülmények közt igyekezett csupán azt tenni, amire képes” (Bogácsi Ernő írása).

Nos, ez a szakminisztérium munkatársai által menedzselt gyermekvédelmi tematikus szám sem akarja kicsikarni a szakmai megváltást, csupán arra vállalkozik, amire képes. Ha nem is teljes körűen, mégiscsak áttekinteni ezt a szülő- és családpótló hivatást, ablakot nyitni az eszközök és módszerek megújuló világára, a hazai gyermekvédelem egy látleletét adni azoknak, akiket illet: kollégáinknak, a társas magány elveszettségében vergődőknek és az igazi szakmai, emberi közösségben élő és dolgozó lélekmentők fölemelni, védeni és alkotni is képes szolgálattevőinek.