Ma más a helyzet. 21. századi módon, médiabombákkal robbannak közénk önjelölt politikai próféták – egyesek szerint politikai galerik jól felejthető tagjai -, kik, mint egy terméket vetnek a gyanútlan járókelők elé olyan árut, melyet csak az ismertség növekedésével mérnek, nem a minőséggel. „Demokráciát hazudni tudni kell !”– gondolják, … hát tudják.
Pillanatnyilag az a helyzet – mint oly régóta már tépett kis hazánkban –, hogy terméket, olykor politikai terméket árulnak a piacon. Kifi zetődő seft a pillanatnak is árat szabni, jobban mondva elkérni az árát annak, amit eladnak a nem éppen mindig úri közönségnek. Nincsen is abban semmi kivetni való, hacsak, hacsak… nos hacsak… a hangos zajjal csomagolt áruval nem adnak el nekünk megint valami nagyon is ósdi terméket. Föl is ébredhet a gyanú: e múló áruló pillanattal nem véletlenül a bennünk és köztünk élő rossz sarjadzik-é újra meg újra?
Van, aki a „sötét örökség” fi atal arcát látja bennük; a hazai politikából már kitűrt „szadisták” reinkarnációját. „Hazugságban születtek, s így életképesek – még egy darabig” – hörgi a szomszéd, fuldokolva a keserűségtől és a haragtól. „Fiatalok még, hagyjuk őket a kifutón, hátha valóban jót akarnak!” Ha fölkészültek, és tudták, hogy hazugsággal manipulálják momentán a lakosságot, akkor nemigen találni mentséget. Ha fölkészületlen zsengék, akik hagyták magukat manipulálni egy vállalhatatlan és destruktív kampány arcaivá merevedve, akkor meg a szégyenlős hátralépegetés az, amit leginkább megtehetnének. Hát persze, hogy nem teszik, hogy is tehetnék párttá alakuló lázas igyekezetükben! Dühtől vöröslő vagy lesápadt arcok és kárörvendő röhögők országa lettünk megint? „A rombolás hataloméhes gonosz és sötét kis angyalai ezek, akik csak politikai terméket árultak az aláírásgyűjtő standokon?” – vergődnek sokan a gondolattal. „Ügyesek ezek a fi úk, hisz két hét alatt megfúrtak egy nemzeti ügyet… még sokra vihetik!” – motyogják mások. Csakhogy a termék – elkel vagy sem –, hasznos kell legyen vagy legalább a szándékban látszódjon a jóhiszeműség.
A politikai termék persze kifi zetődő portéka manapság, így vannak ezzel a „szegénységárus” politikusok is, kiket a valóság kevésbé érdekel. Idei első számunkban az ő, s persze mindenki kedvéért ismét közlünk szegénységkutatási adatokat, frisseket. Bár a szerkesztőnek nem tiszte minden közreadott írást kommentálni, azt a „politikai termék” kapcsán mégiscsak megjegyzem: romlott sorsokkal, kutya nehéz emberi életekkel, nyomorúságos körülményekkel kufárkodni ugyan gyors haszon és könnyű a préda, de nem nagy dicsőség. A szegénység elleni küzdelem viszont kemény munka, lássuk hát, van-e némi eredmény!
Idei első számunkban két, viszonylag terjedelmes tanulmánynak is helyt adunk. Az ún. Madridi Jelentés valójában egy látlelet az idősödés hazai helyzetéről, részét képezi annak a nemzetközi együttműködésnek, amely a „Madridi Nemzetközi Idősügyi Cselekvési Terv” és annak regionális végrehajtásának megvalósulását vizsgálja. Valójában arról szól, hogy mi, magyarok hol is tartunk az idősekhez méltó életminőség megteremtését célzó cselekvésekben.
A másik nagyobb lélegzetű elemzés az egész Európában elfogadott ún. intézménytelenítési folyamatoknak a helyzetét vizsgálja a fogyatékkal élők körében, hozzákapcsolva a támogatott lakhatás kérdéseit. „Kiemelten fontos, hogy ez rendszerszinten is fenntartható legyen, és köré egy jól működő szolgáltatási struktúra szerveződjön” – rögzítik a szerzők.
Ebben a lapszámunkban foglalkozunk először a szociálpedagógia kérdéseivel. Az írások apropóját az adja, hogy hamarosan bevezetésre kerül köznevelési intézményeinkben az óvodai és iskolai szociális segítés, amely a szakemberek személyes jelenlétével fogalmazza újra az iskolai, óvodai gyermekvédelem feladatait. A megnevezésnek is szimbolikus jelentősége van. Arra utal, hogy a szociális munkának és a szinte „azonos pályán” mozgó szociálpedagógusnak a felsőfokú képzések során kialakított 30%-nyi szaktávolsága a terepmunkában is érvényesíthető feladat, melyet a sajátos pedagógiai kompetenciák indokolnak.
Robo sapiens, avagy személy lesz-e a robot?– teszik fel egyre többen a kérdést Európa-szerte. A mesterséges intelligencia „gondolkodási és cselekvési sebessége” milliókkal nagyobb lehet – már ma is – az emberi gondolkodás sebességénél. Micsoda lehetőségek! Micsoda veszély! Talán nem véletlen, hogy az Európai Parlament már szabályozási, jogalkotási szinten foglalkozik a kérdéssel. Erről az automatizációról szóló cikkünkkel azt is jelezzük, hogy még ki sem keveredünk a korrupció-egészségügy-szegénység című, valóban bénító politikai termékek világából, nyakunkon az emberhelyettesítő gépek korszaka. Azért addig már jó lenne nagyokat lépnünk az emberi (élet)minőség javítása terén. Egy dolog ebben mégiscsak biztató: a robottechnológiával kapcsolatos „legújabb katonai fejlesztések gyakorlatilag kiiktatják az emberi jelenlétet a katonai konfl iktusokból”. Mi lenne, ha föltalálnánk legalább a mélyszegénység jelenléte nélküli emberi közösséget?
