Szociálpolitikai Szemle 2016 • II. ÉVFOLYAM 2. SZÁM

Fogyatékkal élni – tudjuk persze – igazi próbája az életnek. Akadályozottság, fájdalom, lemaradás olyan dolgokról, ami a többségnek megadatott, beteljesületlen álmok az egészséges mozgásról, teljes életről, és közösségben lenni azokkal, akiket egyazon Teremtő akarat sodort erre a világra. Az igazi próba mégsem csak a hátrányt elszenvedőké. Próbára bocsátottak vagyunk valamennyien, akik épen és egészségesen visszük, viseljük az életet, s elégedetlenkedünk a nekünk juttatott talentumokkal, a ránk szabott sorssal. Sajnálkozunk, a könny is ki-kicsordul a szemünkből olykor, s hálát adunk a Mindenek Urának, hogy mindez nem velünk, nem a szeretteinkkel, a ránk bízottakkal történt meg.

Pedig az embert próbáló s a vágyott teljes élet már a mi történetünk is. Mi adhatjuk, mi teremthetjük meg saját magunknak, s mi adhatjuk meg azoknak is, akik hitet, erőt, elszánást, gondoskodást remélnek tőlünk. Mi segíthetjük őket ahhoz, hogy a megtört testben töretlenné érhessen a lélek megértésünk, odaadásunk, odafordulásunk által. Mi viseljük annak a felelősségét is, hogy a közösség – fárasztóbb kifejezéssel: a társadalom – biztosítsa azokat a feltételeket, amelyek a fogyatékkal élő társaink számára is esélyteremtő életet, jogot és lehetőséget teremtenek egy méltósággal megáldott életre.

A Szociálpolitikai Szemle ezúttal különszámmal jelentkezik, s a fogyatékkal élők helyzetének szenteli a megírt sorokat. A Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal felkérésére adjuk közre annak a nagyszabású vizsgálatnak a kutatási jelentését, amely a Támogató Szolgálatok magyarországi működéséről készült, s amelynek eredményei, tanulságai megalapozhatják a szükséges korrekciókat, a továbblépés és a fejlesztés irányait, s amely tükröt tarthat elénk, jól végeztük-e, jól szerveztük-e a munkát.

Mi, magyarok ahhoz szoktattuk magunkat, hogy lekezelően, olykor kifejezetten depressziósan beszéljünk a saját dolgainkról, s különösen is igaz ez, ha a szociális rendszereinkről van szó. Holott kevés ország szociális ellátórendszere mutat olyan fejlettséget, mint a mienk. Különösen az országos hálózatba szervezett intézményi szolgáltatásaink kiépítettségében és szakmai színvonalában bízhatunk. Nem elhallgatva persze a némely területen képződött lemaradásainkat és hiányainkat, azt biztosan elmondhatjuk, hogy a magyar szociálpolitika fejlettsége az európai átlag fölötti, és bizonyos területeken messze megelőzzük akár a legfejlettebb, jólétinek mondott (sok esetben persze csak vélt) gazdag országok kínálatát. Így például sehol a kontinensen nem találhatunk a miénkhez hasonló mélységben kiépített idősek nappali ellátását biztosító hálózatot, vagy éppen a gyermekek napközbeni ellátását vállaló szolgáltató rendszert, de így vagyunk a mélyszegénységben élő roma népesség felzárkózását segítő, Európának is mintát adó stratégiánkkal és annak végrehajtásával is. A sort még folytatni lehetne annak ódiumával persze, hogy fanyalgó megmondóembereink fogai közé szorul a kavics. Egy biztos, a szociális terület erőfeszítései tisztességes munkáról tanúskodnak, tudva ugyanakkor, mennyi mindenben előttünk vannak még a tanulás és a továbblépés lehetőségei. A Terep – asztalon rovatunkban közölt tanulmány a támogató szolgálatokról rámutat a vizsgálat föltárta erényeinkre és számos hiányra, korrekciós szükségre is, így mindenki kedvére választhat magának nézőpontot, no és feladatot is éppen eleget.

Különszámunkban – melyet ráadásként, többletköltség nélkül, ajándékként juttatunk el megrendelőinkhez – megtartjuk a lap szokásos szerkezetét, és további, kapcsolódó írásokat is elhelyezünk. Ami újdonság: a Szemle először tesz kísérletet arra, hogy „kinyissa” a lapot a határainkon túli magyar közösségek élete felé, és lehetőséget kínál arra, hogy a fogyatékkal élőket segítő munkájukról számot adjanak. Így kerül sor kolozsvári szakembereknek és programjaiknak, tevékenységüknek a bemutatására, sőt rövid történeti visszatekintésre is. Ez is egyfajta be-, illetve visszafogadás a nemzeti közösségbe, bár ma már ennek természetes szükségességét kevesen vitatják.

L.Z.